Drága kisfiam 6. életévének első napján sikeresen beszedett egy torokgyulladást és egy 40 fok körüli lázat. Mi meg a férjemmel mint két betanított munkás már szedtük elő az Algopyrint, készítettük a hűtőfürdőt és csináltuk a dolgunkat. Csendben egy hang nélkül.
Akkor ugrott be egy kép, cirka 4 évvel ezelöttről. Akkor is ugyanez volt a szitu, csak valahogy mi voltunk másmilyenek. Kisfiam akkor is fetrengett a lázban de mi ahelyett, hogy higgadtak maradtunk volna szegény gyerek csak azt látta, hogy az ősei megőrültek. Konkrétan emlékszem, hogy én a mentőt akartam hívni, életem párja pedig felvetette annak a lehetőségét, hogy menjünk a kórházba (mert rajtunk már csak ez segít). A gyerek meg lázasan, csendben üldögélt az ágyán míg mi lassan megvívtuk a csatánkat és közös nevezőre jutottunk.
És mit tesz velünk 4 év. Tapasztalt ,higgadt szülőkké váltunk ,akiket már nem ijeszt meg olyan könnyen egy láz. A gyerek sem ijed meg attól, hogy anya-apa pánikol, hanem nyugodt szívvel beletörődik a hideg vízbe és a keserű pirulába. Mi meg kifele mosolygunk (belül persze a szívem szakad meg úgy sajnálom) és úgy teszünk mintha ez egy mindennapos dolog lenne. (csendesen teszem hozzá, nálunk a betegség és ápolás lassan tényleg mindennapos, tekintve mindkét gyerekem óvodás és amit gyerek elkaphat azt el is kapják!)
Innen is üzenem minden kedves kezdő szülőnek, hogy a gyereknevelésben nagyon is él az a mondat, hogy " Ne aggódj lesz ez még így se!". Úgyhogy fel a fejjel!
Üdv : inborn;)
